Vágytam a természetbe. Mindennél jobban, s egyedül.
A szeretet és a bizalom próbája volt ez. Tudnom kellett, szeretem-e eléggé. Hogy jól szeretem-e. S ha igen a válasz, akkor, s csak akkor bízhatok Benne annyira, hogy teljesen átadom magam Neki.
Vágytam rá, hogy befogadjon. Bíztam benne, hogy befogad.
Vágytam rá, hogy megtartson. Bíztam benne, hogy megtart.
Így lett.
HÁLA!
Meghatározó élmény volt számomra 2020. 07. 4-5-e, mert életemben először töltöttem az erdőn teljesen egyedül két napot, s egy éjszakát.
Azóta nyugalom van bennem, szeretetem és bizalmam a Természet felé, kötődésem Hozzá még erősebb lett.
Jókorára sikerült a hátizsákom, hisz vittem a sátram, a hálózsákom, némi tábori felszerelést, fényképezőgépet, egy váltás ruhát, ennivalót meg vizet. Úgy ítéltem, tuti van vagy tíz kiló, de csak hazaérkezésem után mértem meg a súlyát – ez azt hiszem, egyfajta pszichés önvédelem volt, ami csak később tudatosult bennem. A hátizsák az addigra már belőle elfogyasztott elemózsia és víz nélkül 13 kilót nyomott. Három liter vizet vittem. Testtömegem 52 kiló. Számoljon, aki akar.
Kilométerben nézve keveset mentem (15+8km), de a lényeg itt most inkább a lelki próbatétel volt, ahogy ez reményeim szerint a bevezetőből kiderült. Nagyoroszi központjából a Palóc „Piros” néven emlegetett úton indultam fel Drégelyvárra. A várban épp a minden évben szokásos Szondi Várjátékokat ünnepelték – most rendhagyó módon. A vírushelyzet miatt ugyanis az esemény nem volt meghirdetve, de korhű jelmezesek fegyverbemutatóval és élőzenei csemegével várták az éppen arra kirándulókat.
Néhány baráti szót váltottam Pásztor Ildikóval, a Szondi Kiállítótér és Turisztikai Központ vezetőjével, az esemény főszervezőjével, majd indultam tovább a piros jelzésen. Utam lassú volt, a természetet csodáló és meditáló jellegű.
A Betyár-kútnál és az Oszlopó-kútnál hosszasabban időztem. Nyugalom, békesség, teljesség, harmónia.
Jelen-lét-002 videómban osztom meg Veletek a Betyár-kútnál csörgedező Deszkás-patak, s az azt körülölelő természet hangulatát. Ugyanitt egy gyönyörűséges virág is bólogatott:
Az Oszlopó-kútnál időzve egy kis bogár kíváncsiskodott, s Bloody is kíváncsian figyelte őt.
Bár kutaknál jártam, vizet ezek a kutak csak csapadékosabb időszakban adnak, így kérdéses volt, lesz-e elég vizem. Mindennapjainkban csak ritkán gondolunk bele (ha egyáltalán), hogy micsoda hatalmas jelentősége van az ivóvíznek. Olyan természetes, hogy kinyitjuk a csapot, ha szomjasak vagyunk, ha kezet akarunk mosni vagy fürödni kívánunk.
Szerencsémre az Oszlopó-kút közelében épp cserkésztábort készítettek elő, s a tábor szélén hatalmas ballonban volt ivóvíz, abból meg tudtam tölteni a palackjaimat. Innen pedig visszaindultam a várba, hogy letáborozzak éjszakára.
Egészen nagy volt a forgalom az alkonyati várban, fiatalok érkeztek kettes-ötös csoportokban megnézni a naplementét meg visszafogottan szórakozni.
Fontosnak tartom, hogy itt egy pillanatra kitérjünk valamire.
Még napközben a vár bejáratánál találtuk ezt a jópofa táblát:
És valóban azt kell mondjam, nagyon pozitív élményben volt részem egész utam során és a várban is szemétügyi szempontból. A turistaúton egyetlen csokipapírt találtam csak, természetesen magammal vittem. Azok a fiatalok, akik a várba felhoztak magukkal némi innivalót, a kiürült palackokat, sörösdobozokat szépen visszatették a zsákjukba, szatyrukba és levitték magukkal. Dicséretes és megnyugtató tény ez!
Este tizenegy körül volt már, mire teljesen egyedül maradtam. Illetve persze ott volt velem Bloody. Ideje volt nyugovóra térni. Aludni épp, mikor a legizgalmasabbá vált a helyzet… Visszavonultam sátramba. Elég erősen fújt a szél, hallgattam zúgását, a fák susogását…
A gondolatnak teremtő ereje van, így gondolataimat a sátramat környékező farkasokról igyekeztem pozitív irányba terelni. Visszagondoltam a nap során átélt élményekre, a sok csodára, amivel találkoztam. Nehezen aludtam el, de sikerült.
Másnap korán keltem, már fél négykor, hiszen teliholdlemente volt 3:50 körül, amit szerettem volna megnézni, s lehetőség szerint fotózni. A World Press Photo díjnyertes alkotásától fényévekre van az én fotóm, mondhatnám: „kicsit sárga…” Szóval számomra az élmény a lényeg.
Azért jól kivehető a Holdtól balra még két égitest. Skuczi Roland barátomtól tudtam meg, hogy „ők” a Jupiter (a Holdhoz közelebbi) és a Szaturnusz (értelemszerűen a távolabbi).
A napfelkeltéig még volt egy kis időm, jöhetett a reggeli kávé.
S persze aztán az újabb gyönyörködés. Mivel valóban az élmény átélésére koncentráltam, a fotódokumentációval kevéssé törődtem, így be kell érnetek ezzel a fotóval.
Indult az élet, s én végtelenül boldog voltam, hogy részem lehet ebben a sok csodában. Törekedtem is elmerülni benne, eggyé válni vele, hálát adni mindezért. Napüdvözlet, meditáció… majd reggeli… aztán csak a békés szemlélődés és jelenlét.
Már jócskán benne voltunk a napban és beindult a turistaforgalom is a várban, mire útnak indultam. Kényelmesen, hiszen a fő cél a természetben levés volt. Drégely várából a sárga jelzésű Mária úton haladtam Hont irányába. A cél a Tsitári kápolna volt. A szakasz egyik csodája volt egy gyönyörű bükkös, melynek fái katedrálisként magasodtak, s a színek, hangok, illatok teljessége magával ragadó volt. A jelen-lét-003-ban ezt láthatjátok. Sajnos a felvétel épp csak kis ízelítőt adhat a valódi élményből, de talán épp ez ösztönözhet Titeket is arra, hogy személyesen éljétek át!
Végül még egy aprócska csodát szeretnék megmutatni, melyet a Tsitári kápolna kertjében leltünk Bloodyval a fűben.
Úgy hiszem, most láttam először fenyőfacsemetét. 🙂
A növénymeghatározásért ismét köszönettel tartozom Bánkuti Károlynak!
A kertben megpihenve és az itt található Kutyinka-forrás csodatévő vizétől felfrissülve tértem aztán vissza a „civilizációba”.
Hálás vagyok a gyönyörű élményekért! Hálás vagyok a Természetnek, hogy a része lehetek, s Ő az én részem!